1979. Hatvan, Ifjúsági Tábor

„Hatvanban is csak 1979-ben értek meg a feltételei annak, hogy az Ady Endre Városi Könyvtárban olvasótábort szervezzünk. Elindulásunk évében a középiskolás korosztályhoz fordultunk, gimnazistákat és szakmunkástanulókat nyerve meg az ügynek, összesen 30 főt. A kétféle iskolatípusból érkező fiatalok egy tábori közösségen belüli „összeeresztéséből” sem az elindulás évében, sem később különösebb gondjaink nem adódtak.

 

Elképzeléseink megfogalmazásakor elsődlegesnek tekintettük – természetesen az életkori sajátosságok figyelembevételével – a hazaszeretet, a nemzeti hovatartozás érzésének tudatosítását, a közösségépítést, a képességek, a kreativitás fejlesztését, a könyvre való orientálást. Munkánkat egységes folyamatnak fogtuk fel, amely nem a tábor első napjával kezdődik és nem az utolsó napjával ér véget. Egy-két hónappal korábban megismerkedünk azokkal a gyerekekkel, akikkel együtt akarunk dolgozni. Beszélgetésekre, a tábori koncepciót is segítő találkozókra, előadásokra hívtuk őket. Ugyanezeket a módszereket alkalmaztuk a táborok befejezése után is. Így szinte természetesnek tűnt, hogy többségükkel nem szakadt meg a kapcsolat. Fontosnak éreztük, hogy a táborok 10-12 napos időtartama élményekben bővelkedjen. Olyan emberekkel találkozhassanak a gyerekeink, akik kiváló szakmai felkészültségük mellett egyéniségükkel is sugározva érvényt és hitelt tudnak adni az általuk mondottaknak. A gyerekek személyes cselekvésük által is megélhessenek olyan élményeket, amelyek emlékezetesek maradnak számukra és ha úgy tetszik mint elmesélhető történetet raktározhassák el emlékeik között.

 

„Az esemény jön és elsuhan,

Az emléknek száz ideje van.”

 

Ezt a Weöres Sándor-i gondolatot igyekeztünk munkánkban érvényre juttatni. Évente visszatérő esemény volt egy-egy irodalmi mű közösségi feldolgozása, annak együttes értelmezése, önmagunk és a szülők előtti bemutatása.

Nem közömbös a tábori munkánkban a színhely sem. A Nagykökényesi Általános Iskola igazgatója, Török László évek óta otthont ad számunkra és nem félti tőlünk saját kezűleg festett iskoláját, beengedi a honvédségi vaságyakat a tantermekbe. Az iskola udvara és parkja tetszés szerint alakul át a bemutatott művekhez nézőtérré és színpaddá.”

 

Írta Kocsis István 1989-es jubileumi számvetésében.