Nagyívû tekintettel nézve az olvasótáborok 35 éves múltja.

Az olvasótáborok immár 35 éves színfoltjai hazai mûvelõdési életünknek.

Fábián Zoltán író - aki sokat tett a táborok létrejöttéért, elterjedéséért - „lélekpendítésnek" nevezte abban a korban, amikor a Jézus Krisztus szupersztár címû film vetítését még nem engedélyezték Magyarországon.

Kamarás István - utólag és találóan- „rendszerziláló alternatív mûvelõdési formának", „sajátos közmûvelõdési innovációnak", „igazi hungaricumnak" titulálta az olvasótáborokat.

1972-ben, Felsõtárkányban kapott helyet a hatvani és boldogi iskolásokból szervezett elsõ olvasótábor. Ötletgazdája Varga Csaba, a megvalósításban partnerei: Kovács István, Mózsi Ferenc, Ratkó József, Szentmihályi Szabó Péter és Vasy Géza voltak. Csupa olyan név, akiket ma már nem kell bemutatni könyvtár-szakmai körökben.

A Hazafias Népfront által kezdeményezett Olvasó Népért Mozgalom hamarosan magába fogadta a táborokat. Az ügyért tisztességesen kiálló népfrontos jó emberek igyekeztek a klasszikus „tiltom" kategóriából a „tûröm" és a „támogatom" megítélésbe soroltatni az egész kezdeményezést. Maróti Istvánhoz tartozott a HNF-on belül az a munkacsoport, amely Fábián Zoltán, majd halála után Fekete Gyula elnökletével személyesen is kiállt az egyes - ideológiai szempontból vitatható - táborok létjogosultsága mellett. Ez azért is igen fontos volt, mert a Népfront felosztható pénzügyi támogatásokat, szervezeti kereteket tudott biztosítani a táboroknak. Létrejöhetett a táborvezetõkbõl álló Olvasótábori Munkacsoport, amely dönthetett a szerény, ám igen fontos anyagi támogatások felett. Évente lehetõség nyílt a HNF gárdonyi üdülõjében a táborvezetõk szakmai továbbképzésére, otthont adott néhány igen fontos olvasótábor (pl. felnõttek tábora) megszervezésére, ahol még László Bencsik Sándor is lehetett táborvezetõ.

A rendszerváltást megelõzõen a tábori vezetõk feltétlenül meg akarták õrizni az együtt létrehozott közös értékeket. Elõbb Nagykökényesen (a hatvani olvasótáborok hajlékában) találkoztak, majd - Ratkó József meghívására - Nagykállóban. Önszervezõdõ módon létrehozták a Magyar Garabonciás Szövetség az Olvasótáborokért elnevezésû szervezetet. Ez azért volt fontos, mert az egész olvasótábori gondolat és gyakorlat alulról, mondhatni, a hatalom ellenében létrejött kezdeményezés volt, és a rendszerváltás után is megõrizte a maga pártoktól, ideológiáktól mentes autonóm függetlenségét.

Ugyanakkor az is igaz, hogy amíg az egy pártrendszer mindent megtett annak érdekében, hogy betekintsen és beleszóljon a táborok életébe, programjaiba, a több pártrendszert már saját mûvelõdéspolitikájuk (ha volt ilyen) szempontjából sem érdekelték az olvasótáborok.

A szocialista idõszakban sokat emlegetett „olvasótábori válság" jegyei nem szakadtak meg a rendszerváltás pillanatában. A válság jött velünk az idõben.

A Németh László-i értelemben közismert Minõség forradalma helyett elérkeztünk a papíralapú minõséghez, amely folyamatokat, intézményeket leírásokban, jelentésekben minõsít a tartalom figyelmen kívül hagyásával.

Az el- és összevonásoktól terhelt könyvtárak, mûvelõdési házak egyre kevésbé tudnak megnyugtató intézményi hátteret nyújtani a csökkenõ arányban tapasztalható olvasótábori kezdeményezéseknek. Ma már unicumnak számít egy-egy jó tábor. 

„a fû lehajlik a szélben, de megmarad"

Sütõ András

Mi maradt meg? Mennyi maradt meg? Kinek kell, ami megmaradt?

Kimondva, kimondatlanul ezek a gondolatok mind benne vibráltak a 2007. április 13-án, 14-én Hatvanban és Nagykökényesen rendezett olvasótábori jubileumi tanácskozásban.

A tanácskozás házigazdája a Hatvani Ratkó József Közmûvelõdési Egyesület és a Magyar Garabonciás Szövetség volt. A rendezvényt anyagilag a Nemzeti Kulturális Alap jelentõs mértékben, és a Garabonciás Szövetség is erejéhez mérten támogatta.

A helyszín 13-án az egykori Ady Endre Könyvtár, jelenleg az összevont Hatvan Városi Mûvelõdési Központ és Könyvtár épülete, 14-én Nagykökényesen a bezárás elõtti pillanatait élõ Általános Iskola, a hatvani olvasótáborok egykori hajléka volt.

A konferencia gyertyagyújtással kezdõdött. Fénye azoknak a fontos és kedves embereknek az emlékét idézte, akik már nem lehetnek közöttünk, akik a maguk helyén tudásukkal és tehetségükkel sokat tettek az olvasótáborokért. Név szerint is kötelességünk emlékezni Baranyi Imre könyvtárosra, Chikán Bálint mûvészettörténészre, Czine Mihály irodalomtörténészre, Fábián Zoltán íróra, Kalász László, Nagy Gáspár és Ratkó József költõkre.

A megnyitók sorát Farkas Kálmánné, mint házigazda - a Ratkó József Közmûvelõdési Egyesület elnöke- kezdte. Meleg hangon emlékezett a 80-as évek hatvani táboraira, amelyeknek hazai és határainkon túli kitekintéseit (férjével együtt egy Trabanttal követve a tábori autóbuszt), mint akkori gimnáziumi igazgató, maga is végigjárta.

Lukács László a garabonciás múltat idézte a Magyar Garabonciás Szövetség ügyvezetõ elnökeként. Késõbb, mint elõadó részletesen bemutatta a Szövetséget, ismertette szervezeti felépítését, a tagsági viszony létrejöttének lehetõségeit.

A hatvani táborok erdélyi házigazdája - Kézdivásárhely alpolgármestere - Ferencz Attila, a két testvérváros közötti kapcsolat idõtálló értékeként méltatta a közösen szervezett olvasótáborokat.

A testvérváros szellemi névjegyét Vetró András, Kézdivásárhelyen élõ szobrászmûvész tette le a konferencia asztalára. A személyesen is jelenlévõ mûvész saját grafikáiból rendezett kiállítását - sokunk örömére - a tanácskozás alkalmára hozta el Hatvanba.

A 30 perces elõadások sorát Dr. Vasy Géza irodalomtörténész nyitotta meg. Összehasonlította a kezdetek és napjaink ifjúságának nyitottságát, felkészültségét, olvasottságát, ebbõl következõ tájékozottságát. Egyértelmûen hátrányba került a jelen a múlttal szemben. Szomorú, hogy ezt a hátrányt a jövõ magyar szakos tanárainak terhére kell megállapítani.

A késõbb szóló Dr. Nagy Attila olvasáskutató - a hazai könyvtáros társadalom hiteles diagnosztája - kemény látleletet adott a mai társadalmi méretekben jelentkezõ olvasási problémákról. A könyvek, az írott sajtó visszavonulása, az olvasott szöveg hiányos megértése, a funkcionális analfabétizmus ma már egyre jobban teret hódít. Következménye a konzumidióta embertípus kialakulása, aki azért kedves a fogyasztói társadalomnak, mert már csak fogyasztóként képes a társadalmi részvételre.

Maróti István, a Petõfi Irodalmi Múzeum osztályvezetõje, HNF egykori munkatársa a 80-as évekre emlékezve összefoglalta a népfront olvasási kultúrában betöltött szerepét. Erénye volt ennek az igen Janus-arcú kornak, hogy az MSZMP folyamatos kontrollja ellenére (vagy mellette) az Olvasó Népért Bizottságon belül létrejött Olvasótábori Munkacsoport a folyamatosan hangoztatott „válságban vannak az olvasótáborok" nézet ellenére alkalmassá vált módszertani központi szerepkör betöltésére a táborok munkája érdekében. Tette mindezt egy olyan idõszakban, amikor éppen az ideológiai „veszélyhelyzet" következtében e feladatot egyetlen állami intézmény sem akarta magára vállalni. Ugyanakkor miért pont az olvasótáborokról ne lehetett volna kijelenteni, hogy válságban vannak, amikor az egész társadalom ugyanabban a válságban szenvedett, mint a táborok.

Jónás Péter, az Egri Gárdonyi Géza Színház fiatal dramaturgja - kezdetben hatvani táborlakó, késõbb a feladatba belenövõ kiscsoport vezetõ és tábori rendezõ - a 10-12 napos együttlétek alatt megteremtett olvasótábori színpadi bemutatókhoz vezetõ munkáját ismertette. Dokumentumértékû videó szemléltetései még hitelesebbé tették az elõadásában õszintén feltárt rendezõi vívódásait, töprengéseit. Alátámasztották azt az erkölcsi hozadékot, amely a sok közös próba és a bemutató tábori közösséget kovácsoló erejét adta.

Kulcsár Katalin, a Magyar Rádió szerkesztõ riportere, mint a hatvani táborok Erdélyt, Felvidéket járó „stalkere", elõadója, kiscsoport vezetõje és kalauza emlékezett vissza az 1980-as évekre. Felidézte, hogyan jutottak a hatvani táborok az idõ múlásával egyre beljebb a „zónába", azaz a határainkon túli irodalom, írók, hétköznapi emberek, városok, tájak megismerésében. Visszaemlékezett, miként találkozhattunk Tamási Gáspárral, Sütõ Andrással, Kányádi Sándorral, Dobos Lászlóval, Duba Gyulával, Gál Sándorral.

Dr. Kovács Gábor filozófiatörténész, a hatvani táborok egykori kiscsoport vezetõje és „örökös" meghívott elõadója a helyi szerkesztett szöveggyûjteményekbõl kiragadott részletek segítségével vázolta fel azt a történelmi vonulatot, amely a táborok egyik tartalmi meghatározója volt. Szólt azokról a játékos és dramatikus eseményekrõl, amikor még az igen jó képességû táborlakók önszervezõdõ módon eljátszottak egy-egy korszakot az egész tábor, vagyis önmaguk szórakoztatására és okulására. Ilyenek voltak például a reformáció és ellenreformáció kora, a rendszerváltást megelõzõ évekbõl a Parlament a füvön címû játék, amely egyben a hatvani táborról készült befejezetlen filmnek is anyaga. Költõi kérdés maradt, hogy tanítómesterünk-e a történelem?

Rigó Béla szerkesztõ rendszeres elõadója volt a hatvani táboroknak. Azokat a számára emlékezetes tábori momentumokat gyûjtötte csokorba, amelyek sok éves személyes élményei alapján felhalmozódtak. Katartikus pillanatok az olvasótáborokban címmel tartott elõadásában nagykökényesi, esztelneki, csángóföldi pillanatokat idézett fel. Színesítésképpen elmondta Pusztinában címû versét is, amelynek élményét a csángóföldi kirándulásunk adta.

Az egykori „tábori õsbölények", a Tanúságtevõk kerekasztal beszélgetése volt a konferencia elsõ napjának záróprogramja. A beszélgetést Vasy Géza vezette, partnerei Kovács István, Szentmihályi Szabó Péter költõk, Varga Csaba szociológus, Zombori Ottó csillagász. (Zombori Ottó kakukktojás volt az asztal mellett lévõ „elsõk" között, ám a 35 évbõl táborokban töltött 34 éve feljogosította, hogy ott üljön.)

A kezdeteknél jelenlévõ asztaltársaság egyöntetû véleményként fogalmazta meg, hogy az olvasótábor a Magyar Írók Szövetsége Fiatal Írók csoportjának igen szép kezdeményezése volt. Ma is büszkén vállalják és tisztában vannak vele, hogy új közmûvelõdési modellt teremtettek Felsõtárkányban.

Tisztelettel és kegyelettel emlékeztek Ratkó Józsefre, mint költõre és e m b e r r e, akire már akkor is mindannyian felnéztek.

Vitára adott okot Varga Csaba véleménye, amelynek tömörített lényege: szép volt, jó volt, de az élet megy tovább és túl kell lépnünk a múlton, a nosztalgiás emlékezésnek nincs értelme. A sarkítás visszaszállt Varga Csaba fejére. Vasy Gézával egyetértésben többen is megfogalmazták: az olvasótábori múlt a magyar mûvelõdéstörténet egyik szelete. Meg kell írni, és ki írja meg, ha nem Varga Csaba.

A kerekasztal tagjai azzal az egyetértéssel fejezték be az egy órás beszélgetést, hogy napjainkban ugyanúgy szükség van az olvasótáborokra, mint 35 évvel ezelõtt.

A hivatalos program után Vasy Géza In memóriam Nagy Gáspár címû elõadását - a még mindig égõ gyertya mellett - az irodalom iránt érdeklõdõ hatvaniak is meghallgatták a konferencia résztvevõivel együtt. A nyilvánossághoz is szóló elõadást a Költészet Napja helyi eseményéül ajánlotta fel a Ratkó József Közmûvelõdési Egyesület.

Ezt követõen - mindenkinek kellemes meglepetést okozva - a jelenlegi fiatal hatvani olvasótábori vezetõség foglalta el a dobogót. Népdalokból, megzenésített versekbõl szerkesztett mûsorukat vastapssal köszönte meg a népes közönség.

Április 14-én, másnap Nagykökényesre utaztak a 2 napos tanácskozás résztvevõi. Az iskola parkjában a jelenlévõk saját olvasótábori, közösségépítõ tapasztalataikat mondták el egymásnak. A jó ízû beszélgetésnek a házigazda - Török László polgármester - által fõzött, felejthetetlenül ízesített gulyásleves elfogyasztása vetett véget.

A kétnapos konferencia egyidejûleg kínálta a tanácskozás lehetõségét az olvasótábori szakembereknek, és a találkozás élményét az egykori hatvani táborlakóknak. Több messzirõl érkezõ valamikori hatvani táborita Nagykökényesen elmondott személyes „vallomása" igazolta vissza az elmúlt évtizedek munkájának értelmét. Volt olyan egykori táborozó, aki bevallotta: hatvani tábori élményei alapján döntött a továbbtanulás mellett. Most pedagógusként a táborban „ellesett" módszerek, technikák és stílus alkalmazásával fordul saját környezetében a közösségekhez.

Az elsõ tábor szervezésétõl 1990-ig, a rendszerváltásig 18 esztendõ múlt el. A rendszerváltástól napjainkig majdnem ugyanennyi, 17 év. Ha két szakaszra bontjuk a 35 évet, tisztán látjuk, hogy valami ellenében és valaminek az érdekében jöttek létre az olvasótáborok az elsõ szakaszban. 17 esztendõnek kellett eltelnie a felismeréshez, hogy ha valaha fontosnak ítéltük meg a táborok szervezését, akkor napjainkban még nagyobb szükségletté váltak. Csak remélhetjük, hogy társadalmunk képes lesz szembesülni önmagával, és mozgásba hozza saját önvédelmi reflexeit legjobban kiszolgáltatott rétege, az ifjúság érdekében.

Tudás- és értékrend építés, az érdeklõdés felkeltése, önismeret fejlesztéssel párosulva - mindig is ez volt az olvasótáborok célja. Ezeknek az önként vállalt követelményeknek tudtak megfelelni az igazán jól kitalált olvasótáborok. Ezek a fogalmak ma is idõszerûek, és a mai gyerekek, a mai fiatalság csak annyival vált nehezebben kezelhetõvé, amennyivel a mai felnõttek eltávolodtak tõlük. A nagy többségük megszólítható, sõt, várnak a szóra.

Az értelmiségi lét felelõsségébe beletartozik e szólítás szükségességének felismerése a katedrán, a könyvtári polcok között, az élet számos területén, például az olvasótáborokban.

Ez a szólítás némileg enyhítheti a szülõk, a család hallgatását, lehalkíthatja az egyre harsányabban ricsajozó képernyõt, fix pontokat adhat a sivárságban. Segíthet tudatosítani a csak a jelennek élõkben, hogy három idõt ismerünk és a Ratkó József- i tanács szerint egyszerre kell tudnunk mûvelni mind a hármat.

Új társadalmi helyzetünkben is igaz a régi állítás: az olvasótáborokra szükség van.

Az olvasótáborok bölcsõjét ringató nemzedék lassan elköszön, és az õket követõ generációk nagy többsége is már régen énekelt a tábortûznél.

Befejezésül a cikk írója az egykori, a jelenlegi és a jövõbeli olvasótáborozók szíves figyelmébe és meggondolásra ajánlja az alábbi Nagy László versrészletet:

 

Elhullt bolondok nyomán (részlet)

 

„Dehogy merevít meg delelés

még romlatlan madár a májam

gyöngy még bennem az elrendelés

hogy a bolondok útját járjam

amíg a vérem kereke jár

a szél amíg számat csiszolja

lesz a veszett ügynek bolondja..."

                                                                                             

                                                                                              Kocsis István, 2008