Nagyívű tekintettel nézve az olvasótáborok 35 éves múltja.

Az olvasótáborok immár 35 éves színfoltjai hazai művelődési életünknek.

Fábián Zoltán író - aki sokat tett a táborok létrejöttéért, elterjedéséért - „lélekpendítésnek" nevezte abban a korban, amikor a Jézus Krisztus szupersztár című film vetítését még nem engedélyezték Magyarországon.

Kamarás István - utólag és találóan- „rendszerziláló alternatív művelődési formának", „sajátos közművelődési innovációnak", „igazi hungaricumnak" titulálta az olvasótáborokat.

1972-ben, Felsőtárkányban kapott helyet a hatvani és boldogi iskolásokból szervezett első olvasótábor. Ötletgazdája Varga Csaba, a megvalósításban partnerei: Kovács István, Mózsi Ferenc, Ratkó József, Szentmihályi Szabó Péter és Vasy Géza voltak. Csupa olyan név, akiket ma már nem kell bemutatni könyvtár-szakmai körökben.

A Hazafias Népfront által kezdeményezett Olvasó Népért Mozgalom hamarosan magába fogadta a táborokat. Az ügyért tisztességesen kiálló népfrontos jó emberek igyekeztek a klasszikus „tiltom" kategóriából a „tűröm" és a „támogatom" megítélésbe soroltatni az egész kezdeményezést. Maróti Istvánhoz tartozott a HNF-on belül az a munkacsoport, amely Fábián Zoltán, majd halála után Fekete Gyula elnökletével személyesen is kiállt az egyes - ideológiai szempontból vitatható - táborok létjogosultsága mellett. Ez azért is igen fontos volt, mert a Népfront felosztható pénzügyi támogatásokat, szervezeti kereteket tudott biztosítani a táboroknak. Létrejöhetett a táborvezetőkből álló Olvasótábori Munkacsoport, amely dönthetett a szerény, ám igen fontos anyagi támogatások felett. Évente lehetőség nyílt a HNF gárdonyi üdülőjében a táborvezetők szakmai továbbképzésére, otthont adott néhány igen fontos olvasótábor (pl. felnőttek tábora) megszervezésére, ahol még László Bencsik Sándor is lehetett táborvezető.

A rendszerváltást megelőzően a tábori vezetők feltétlenül meg akarták őrizni az együtt létrehozott közös értékeket. Előbb Nagykökényesen (a hatvani olvasótáborok hajlékában) találkoztak, majd - Ratkó József meghívására - Nagykállóban. Önszerveződő módon létrehozták a Magyar Garabonciás Szövetség az Olvasótáborokért elnevezésű szervezetet. Ez azért volt fontos, mert az egész olvasótábori gondolat és gyakorlat alulról, mondhatni, a hatalom ellenében létrejött kezdeményezés volt, és a rendszerváltás után is megőrizte a maga pártoktól, ideológiáktól mentes autonóm függetlenségét.

Ugyanakkor az is igaz, hogy amíg az egy pártrendszer mindent megtett annak érdekében, hogy betekintsen és beleszóljon a táborok életébe, programjaiba, a több pártrendszert már saját művelődéspolitikájuk (ha volt ilyen) szempontjából sem érdekelték az olvasótáborok.

A szocialista időszakban sokat emlegetett „olvasótábori válság" jegyei nem szakadtak meg a rendszerváltás pillanatában. A válság jött velünk az időben.

A Németh László-i értelemben közismert Minőség forradalma helyett elérkeztünk a papíralapú minőséghez, amely folyamatokat, intézményeket leírásokban, jelentésekben minősít a tartalom figyelmen kívül hagyásával.

Az el- és összevonásoktól terhelt könyvtárak, művelődési házak egyre kevésbé tudnak megnyugtató intézményi hátteret nyújtani a csökkenő arányban tapasztalható olvasótábori kezdeményezéseknek. Ma már unicumnak számít egy-egy jó tábor. 

„a fű lehajlik a szélben, de megmarad"

Sütő András

Mi maradt meg? Mennyi maradt meg? Kinek kell, ami megmaradt?

Kimondva, kimondatlanul ezek a gondolatok mind benne vibráltak a 2007. április 13-án, 14-én Hatvanban és Nagykökényesen rendezett olvasótábori jubileumi tanácskozásban.

A tanácskozás házigazdája a Hatvani Ratkó József Közművelődési Egyesület és a Magyar Garabonciás Szövetség volt. A rendezvényt anyagilag a Nemzeti Kulturális Alap jelentős mértékben, és a Garabonciás Szövetség is erejéhez mérten támogatta.

A helyszín 13-án az egykori Ady Endre Könyvtár, jelenleg az összevont Hatvan Városi Művelődési Központ és Könyvtár épülete, 14-én Nagykökényesen a bezárás előtti pillanatait élő Általános Iskola, a hatvani olvasótáborok egykori hajléka volt.

A konferencia gyertyagyújtással kezdődött. Fénye azoknak a fontos és kedves embereknek az emlékét idézte, akik már nem lehetnek közöttünk, akik a maguk helyén tudásukkal és tehetségükkel sokat tettek az olvasótáborokért. Név szerint is kötelességünk emlékezni Baranyi Imre könyvtárosra, Chikán Bálint művészettörténészre, Czine Mihály irodalomtörténészre, Fábián Zoltán íróra, Kalász László, Nagy Gáspár és Ratkó József költőkre.

A megnyitók sorát Farkas Kálmánné, mint házigazda - a Ratkó József Közművelődési Egyesület elnöke- kezdte. Meleg hangon emlékezett a 80-as évek hatvani táboraira, amelyeknek hazai és határainkon túli kitekintéseit (férjével együtt egy Trabanttal követve a tábori autóbuszt), mint akkori gimnáziumi igazgató, maga is végigjárta.

Lukács László a garabonciás múltat idézte a Magyar Garabonciás Szövetség ügyvezető elnökeként. Később, mint előadó részletesen bemutatta a Szövetséget, ismertette szervezeti felépítését, a tagsági viszony létrejöttének lehetőségeit.

A hatvani táborok erdélyi házigazdája - Kézdivásárhely alpolgármestere - Ferencz Attila, a két testvérváros közötti kapcsolat időtálló értékeként méltatta a közösen szervezett olvasótáborokat.

A testvérváros szellemi névjegyét Vetró András, Kézdivásárhelyen élő szobrászművész tette le a konferencia asztalára. A személyesen is jelenlévő művész saját grafikáiból rendezett kiállítását - sokunk örömére - a tanácskozás alkalmára hozta el Hatvanba.

A 30 perces előadások sorát Dr. Vasy Géza irodalomtörténész nyitotta meg. Összehasonlította a kezdetek és napjaink ifjúságának nyitottságát, felkészültségét, olvasottságát, ebből következő tájékozottságát. Egyértelműen hátrányba került a jelen a múlttal szemben. Szomorú, hogy ezt a hátrányt a jövő magyar szakos tanárainak terhére kell megállapítani.

A később szóló Dr. Nagy Attila olvasáskutató - a hazai könyvtáros társadalom hiteles diagnosztája - kemény látleletet adott a mai társadalmi méretekben jelentkező olvasási problémákról. A könyvek, az írott sajtó visszavonulása, az olvasott szöveg hiányos megértése, a funkcionális analfabétizmus ma már egyre jobban teret hódít. Következménye a konzumidióta embertípus kialakulása, aki azért kedves a fogyasztói társadalomnak, mert már csak fogyasztóként képes a társadalmi részvételre.

Maróti István, a Petőfi Irodalmi Múzeum osztályvezetője, HNF egykori munkatársa a 80-as évekre emlékezve összefoglalta a népfront olvasási kultúrában betöltött szerepét. Erénye volt ennek az igen Janus-arcú kornak, hogy az MSZMP folyamatos kontrollja ellenére (vagy mellette) az Olvasó Népért Bizottságon belül létrejött Olvasótábori Munkacsoport a folyamatosan hangoztatott „válságban vannak az olvasótáborok" nézet ellenére alkalmassá vált módszertani központi szerepkör betöltésére a táborok munkája érdekében. Tette mindezt egy olyan időszakban, amikor éppen az ideológiai „veszélyhelyzet" következtében e feladatot egyetlen állami intézmény sem akarta magára vállalni. Ugyanakkor miért pont az olvasótáborokról ne lehetett volna kijelenteni, hogy válságban vannak, amikor az egész társadalom ugyanabban a válságban szenvedett, mint a táborok.

Jónás Péter, az Egri Gárdonyi Géza Színház fiatal dramaturgja - kezdetben hatvani táborlakó, később a feladatba belenövő kiscsoport vezető és tábori rendező - a 10-12 napos együttlétek alatt megteremtett olvasótábori színpadi bemutatókhoz vezető munkáját ismertette. Dokumentumértékű videó szemléltetései még hitelesebbé tették az előadásában őszintén feltárt rendezői vívódásait, töprengéseit. Alátámasztották azt az erkölcsi hozadékot, amely a sok közös próba és a bemutató tábori közösséget kovácsoló erejét adta.

Kulcsár Katalin, a Magyar Rádió szerkesztő riportere, mint a hatvani táborok Erdélyt, Felvidéket járó „stalkere", előadója, kiscsoport vezetője és kalauza emlékezett vissza az 1980-as évekre. Felidézte, hogyan jutottak a hatvani táborok az idő múlásával egyre beljebb a „zónába", azaz a határainkon túli irodalom, írók, hétköznapi emberek, városok, tájak megismerésében. Visszaemlékezett, miként találkozhattunk Tamási Gáspárral, Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Dobos Lászlóval, Duba Gyulával, Gál Sándorral.

Dr. Kovács Gábor filozófiatörténész, a hatvani táborok egykori kiscsoport vezetője és „örökös" meghívott előadója a helyi szerkesztett szöveggyűjteményekből kiragadott részletek segítségével vázolta fel azt a történelmi vonulatot, amely a táborok egyik tartalmi meghatározója volt. Szólt azokról a játékos és dramatikus eseményekről, amikor még az igen jó képességű táborlakók önszerveződő módon eljátszottak egy-egy korszakot az egész tábor, vagyis önmaguk szórakoztatására és okulására. Ilyenek voltak például a reformáció és ellenreformáció kora, a rendszerváltást megelőző évekből a Parlament a füvön című játék, amely egyben a hatvani táborról készült befejezetlen filmnek is anyaga. Költői kérdés maradt, hogy tanítómesterünk-e a történelem?

Rigó Béla szerkesztő rendszeres előadója volt a hatvani táboroknak. Azokat a számára emlékezetes tábori momentumokat gyűjtötte csokorba, amelyek sok éves személyes élményei alapján felhalmozódtak. Katartikus pillanatok az olvasótáborokban címmel tartott előadásában nagykökényesi, esztelneki, csángóföldi pillanatokat idézett fel. Színesítésképpen elmondta Pusztinában című versét is, amelynek élményét a csángóföldi kirándulásunk adta.

Az egykori „tábori ősbölények", a Tanúságtevők kerekasztal beszélgetése volt a konferencia első napjának záróprogramja. A beszélgetést Vasy Géza vezette, partnerei Kovács István, Szentmihályi Szabó Péter költők, Varga Csaba szociológus, Zombori Ottó csillagász. (Zombori Ottó kakukktojás volt az asztal mellett lévő „elsők" között, ám a 35 évből táborokban töltött 34 éve feljogosította, hogy ott üljön.)

A kezdeteknél jelenlévő asztaltársaság egyöntetű véleményként fogalmazta meg, hogy az olvasótábor a Magyar Írók Szövetsége Fiatal Írók csoportjának igen szép kezdeményezése volt. Ma is büszkén vállalják és tisztában vannak vele, hogy új közművelődési modellt teremtettek Felsőtárkányban.

Tisztelettel és kegyelettel emlékeztek Ratkó Józsefre, mint költőre és e m b e r r e, akire már akkor is mindannyian felnéztek.

Vitára adott okot Varga Csaba véleménye, amelynek tömörített lényege: szép volt, jó volt, de az élet megy tovább és túl kell lépnünk a múlton, a nosztalgiás emlékezésnek nincs értelme. A sarkítás visszaszállt Varga Csaba fejére. Vasy Gézával egyetértésben többen is megfogalmazták: az olvasótábori múlt a magyar művelődéstörténet egyik szelete. Meg kell írni, és ki írja meg, ha nem Varga Csaba.

A kerekasztal tagjai azzal az egyetértéssel fejezték be az egy órás beszélgetést, hogy napjainkban ugyanúgy szükség van az olvasótáborokra, mint 35 évvel ezelőtt.

A hivatalos program után Vasy Géza In memóriam Nagy Gáspár című előadását - a még mindig égő gyertya mellett - az irodalom iránt érdeklődő hatvaniak is meghallgatták a konferencia résztvevőivel együtt. A nyilvánossághoz is szóló előadást a Költészet Napja helyi eseményéül ajánlotta fel a Ratkó József Közművelődési Egyesület.

Ezt követően - mindenkinek kellemes meglepetést okozva - a jelenlegi fiatal hatvani olvasótábori vezetőség foglalta el a dobogót. Népdalokból, megzenésített versekből szerkesztett műsorukat vastapssal köszönte meg a népes közönség.

Április 14-én, másnap Nagykökényesre utaztak a 2 napos tanácskozás résztvevői. Az iskola parkjában a jelenlévők saját olvasótábori, közösségépítő tapasztalataikat mondták el egymásnak. A jó ízű beszélgetésnek a házigazda - Török László polgármester - által főzött, felejthetetlenül ízesített gulyásleves elfogyasztása vetett véget.

A kétnapos konferencia egyidejűleg kínálta a tanácskozás lehetőségét az olvasótábori szakembereknek, és a találkozás élményét az egykori hatvani táborlakóknak. Több messziről érkező valamikori hatvani táborita Nagykökényesen elmondott személyes „vallomása" igazolta vissza az elmúlt évtizedek munkájának értelmét. Volt olyan egykori táborozó, aki bevallotta: hatvani tábori élményei alapján döntött a továbbtanulás mellett. Most pedagógusként a táborban „ellesett" módszerek, technikák és stílus alkalmazásával fordul saját környezetében a közösségekhez.

Az első tábor szervezésétől 1990-ig, a rendszerváltásig 18 esztendő múlt el. A rendszerváltástól napjainkig majdnem ugyanennyi, 17 év. Ha két szakaszra bontjuk a 35 évet, tisztán látjuk, hogy valami ellenében és valaminek az érdekében jöttek létre az olvasótáborok az első szakaszban. 17 esztendőnek kellett eltelnie a felismeréshez, hogy ha valaha fontosnak ítéltük meg a táborok szervezését, akkor napjainkban még nagyobb szükségletté váltak. Csak remélhetjük, hogy társadalmunk képes lesz szembesülni önmagával, és mozgásba hozza saját önvédelmi reflexeit legjobban kiszolgáltatott rétege, az ifjúság érdekében.

Tudás- és értékrend építés, az érdeklődés felkeltése, önismeret fejlesztéssel párosulva - mindig is ez volt az olvasótáborok célja. Ezeknek az önként vállalt követelményeknek tudtak megfelelni az igazán jól kitalált olvasótáborok. Ezek a fogalmak ma is időszerűek, és a mai gyerekek, a mai fiatalság csak annyival vált nehezebben kezelhetővé, amennyivel a mai felnőttek eltávolodtak tőlük. A nagy többségük megszólítható, sőt, várnak a szóra.

Az értelmiségi lét felelősségébe beletartozik e szólítás szükségességének felismerése a katedrán, a könyvtári polcok között, az élet számos területén, például az olvasótáborokban.

Ez a szólítás némileg enyhítheti a szülők, a család hallgatását, lehalkíthatja az egyre harsányabban ricsajozó képernyőt, fix pontokat adhat a sivárságban. Segíthet tudatosítani a csak a jelennek élőkben, hogy három időt ismerünk és a Ratkó József- i tanács szerint egyszerre kell tudnunk művelni mind a hármat.

Új társadalmi helyzetünkben is igaz a régi állítás: az olvasótáborokra szükség van.

Az olvasótáborok bölcsőjét ringató nemzedék lassan elköszön, és az őket követő generációk nagy többsége is már régen énekelt a tábortűznél.

Befejezésül a cikk írója az egykori, a jelenlegi és a jövőbeli olvasótáborozók szíves figyelmébe és meggondolásra ajánlja az alábbi Nagy László versrészletet:

 

Elhullt bolondok nyomán (részlet)

 

„Dehogy merevít meg delelés

még romlatlan madár a májam

gyöngy még bennem az elrendelés

hogy a bolondok útját járjam

amíg a vérem kereke jár

a szél amíg számat csiszolja

lesz a veszett ügynek bolondja..."

                                                                                             

                                                                                              Kocsis István, 2008